6. fejezet

Sziasztok!

És megérkezett a 6. fejezet, már ha jár erre vki...




- Jack Barnes – nyújtotta a kezét, és olyan hatalmas vigyor terült el az arcán, hogy azt hittem leszalad róla.
- Ágnes Lajosi – viszonoztam a kézfogást egy halvány mosollyal. Éreztem, hogy ezzel a sráccal még lesz nézeteltérésünk. Nem sokban hasonlított Benre, ezt már így elsőre megállapíthattam. Mintha tűz és víz lennének, amik szöges ellentétei egymásnak, és mégis testvérek, minden mozdulatukban, minden vonásukba látszik.
- Rendben, nekem mennem kell – zökkentett ki Jack a gondolataimból. – Megadod a számod és valamikor összefuthatnánk? – nyúlt még szélesebbre a vigyora, amit már nem is értettem, hogyan lehetséges.
- Jack, szűnj meg – kérte Ben.
- Okés – emelte fel a kezeit –, de tudod, hogy mindent elérek – vigyorgott Benre. – Jó szórakozást, és még találkozunk szép lány.

Kérdőn, és egyben tanácstalanul pillantottam Benre, miközben fél szememet Jack távoldódó alakján tartottam.

- Ne aggódj, csak a szája nagy, igaz nagy nőcsábász, de senkit nem bántana – nyugtatott Ben.
- Hogy lehettek ennyire mások? – csúszott ki a számon.
- Jackkel? – merengett el Ben. – Magam sem tudom, az öcsém és szeretem, valamint régebben irigyeltem is, amiért ilyen laza, de ma már kevésbé. Noha jó szándékú és semmi rosszindulat nincs benne, vannak dolgok, amiket nagyon félvállról vesz. Megkomolyodhatna már picit, de egyszer majd csak benő a feje lágya – mosolyodott el újra.

Ránéztem, és újra elmerültem azokban bizalmat és biztonságot sugárzó szemekben.

- Mehetünk? – húzott vissza Ben hangja a valóságba, mire elkaptam tekintetem az arcáról. – Persze – mosolyodtam el. Így végre akadálymentesen eljutottunk a kávézóba, ahol az ablak mellett foglaltunk helyet.
- Mesélj – fordultam Ben felé. – Hogy sikerült ezt a melót elintézned?
- Hát… – kezdett bele – szerencsénk volt.
- Ben – néztem ré szúrósan –, elég a kertelésből.
- Oké, igazad van – sóhajtott. – Az összes ismerősömet felhívtam, hátha tud valaki valamit, és Chris mondta, hogy lelépett a segítője és beajánlottalak.
- Miért? – kérdeztem újra.
- Mondtam már, segíteni akarok, ennyi – sóhajtott kétségbeesetten. – Ezzel miért van baj?
- Megtanultam, hogy nem bízhatok senkiben, csak magamra számíthatok – hajtottam le a fejem.
- Én pedig mondtam, nem vagyunk egyformák, tényleg csak segíteni szeretnék, de ha nem kell, akkor menj nyugodtan vissza, és mondd meg Chrisnek, hogy nem vállalod – közölte kicsit keményebb hangon. – Mondd meg neki, hogy te magad boldogulsz.

Erre elszégyelltem magam. Igaza volt, a jót sem tudom értékelni, mindenkiben a rosszat keresem.

- Ne haragudj – kértem elnézést. – Csak olyan sokáig magamra voltam utalva, hogy furcsa ez még nekem.
- Semmi baj, tényleg csak segíteni akarok – enyhült meg.
- Tudom, és hálás vagyok érte, nélküled nem lett volna ilyen hamar állásom – mosolyogtam rá kedvesen –, és nem tudom, hogy fogom ezt meghálálni neked.
- Kitaláljuk – vigyorodott el szélesen.
- Pimasz – löktem oldalba –, azért csak jutott neked is valami Jack lazaságából.

Kis vigyori kettősünket a pincér érkezése sem zavarta meg, aki felvette a rendelést, ami meglepő módon mindkettőnk részéről egy-egy sajtos sonkás szendvics és egy kávé volt. Mikor a pincér távozott, tekintetem az utcán áramló tömegre vándorolt, annyira mások és annyira egyformák, mindenki mindig siet valahová, nincs idejük semmire, nem veszik észre az értékeket, a fontos dolgokat, hogy mindenki számít, hogy egy életünk van, és ezt ki is kell használnunk és észre kell vennünk az olyan embereket, akik változást hozhatnak az életünkbe.

- Baj van? – hallottam meg nagyon messziről Ben hangját.
- Nem semmi baj csak elgondolkodtam – sütöttem le a szemem.
- Szabad megtudnom, hogy min? – érdeklődött kedvesen.
- Hála neked, rájöttem pár dologra – merengtem el újra.
- Valóban? Mikre? – faggatott tovább.
- Hogy mindenki számít, hogy ahogy mindenki más, én is érek valamit és van, akinek fontos vagyok és leszek. Hogy csak egy életünk van, amit legjobb tudásunk szerint kell élnünk és persze élveznünk, egy percet sem szabad elvesztegetni. És tessék… eljöttem egy idegen országba, hogy új életet kezdjek, és fel voltam rá készülve, hogy nehéz lesz, nagyon nehéz, mint az eddig életem, de felbukkantál és mindent teljesen más színben látok – foglaltam össze. – Szóval tényleg nagyon köszönöm.

Egy hihetetlen édes mosoly ült ki az arcára.

- Nincs mit köszönnöd.

A nap hátralevő része gyorsan eltelt, és azon kaptam magam, hogy az ágyamban elmélkedek. Magam mögött hagytam a régi életemet, eljöttem egy idegen országba, és jól tettem. Itt végre önmagam lehetek.

Másnap vidáman ébredtem, kipihent voltam és az életem végre sínre került. Nem volt senki, aki beleszólna az életembe, na jó… ez így nem volt teljesen igaz, de az az egy valaki is csak segít, és nem kioktatási szándékkal teszi. Dalolászva indultam a fürdőbe hogy elkészüljek, mert várt a munka. Kiválasztottam egy fekete farmert és egy sárga felsőt, a hajamat leengedtem, és fél óra múlva már úton voltam a butik felé. Pár perccel tíz előtt meg is érkeztem, Chris már bent volt.

- Szia – dugta elő vidáman a fejét a raktárból, mikor meghallotta, hogy beléptem.
- Szia – viszonoztam vidáman. – Mivel kezdjem? – raktam le a táskámat.
- Gyere – invitált a raktár felé. – Itt vannak ebben a dobozban az új áruk, ki kellene őket pakolni.
- Vettem főnök – vigyorogtam és nekiláttam a munkának, miközben Chris kinyitott. A délelőtt nyugisan telt, nem volt túl nagy forgalom.
- És akkor most érkezett el az ebédidő – bukkant elő Chris a raktárból. – A túloldalon van egy hangulatos kis étterem, átmegyünk oda kajálni, mit szólsz?
- Te vagy a főnök – vigyorogtam rá, miközben a táskám után nyúltam.
- Azt nyugodtan hagyd itt – szólt rám. – A főnök fizet.
- Biztos? – néztem rá kérdőn.
- Igen biztos, na gyere – nyitotta ki előttem az ajtót.

Így átmentük az étteremben. Chris igazi úriember volt, kinyitotta nekem az ajtót, sőt még a széket is kihúzta. Nem telt bele pár perc és a pincér is kijött, felvette a rendelést. Chris ugyanazt rendelte mindkettőnknek, mondván ez a specialitásuk és isteni. A fantázianév alapján, ami a ’Remete remeke’ névre hallgatott, fogalmam sem volt mire számíthatok, de bíztam Chrisben.

- No, mesélj kislány – vigyorgott rám, mikor a pincér távozott.
- Mit meséljek? – értetlenkedtem.
- Honnan jöttél, hogy ismerted meg Bent? – sorolta. – Ugyanis ő nem sokat mondott rólad, csak annyit, hogy nem bánom meg.
- Na jó – kezdtem bele. Így szépen elmeséltem, hogy Magyarországról jöttem és a kávézós esetet Bennel.

A magánéleti részeket, a családomat meg, hogy miért jöttem szépen kihagytam, de láthatólag ez Chrisnek így elég is volt, nem faggatott tovább, hanem elkezdett magáról mesélni. Megtudtam, hogy mindig is ez volt az álma, hogy legyen egy kis butikja és öt éve az álom valóra vált és szerencsére jól megy a bolt. Megtudtam, hogy imádja a barátnőjét és közölte velem, hogy egyszer náluk kell vacsoráznom. Annyira belemerültünk, hogy csak a pincér érkezése zökkentett ki minket. Lerakta elénk a tányérokat, majd távozott.

- Jó étvágyat – mosolygott rám.
- Neked is.

A kaja állaga és kinézete nem volt túl bizalomgerjesztő, még így sem tudtam eldönteni, mit eszek, de minden bátorságomat összeszedtem, és nekiláttam. Meg kellett állapítanom, hogy az íze sokkal jobb, mint a kinézete, valóban kellemes. Jóízűen megebédeltünk, majd visszamentünk a butikba. A délután már nyüzsgőbb volt, sokkal több ember tért be, de meg kellett állapítanom, hogy hihetetlen mód élveztem.

- Akkor holnap találkozunk – búcsúzott Chris négykor.
- Így van főnök – vigyorogtam. – Kellemes napot!
- Meglesz – intett –, és ahogy látom neked is – vigyorgott sejtelmesen, bár inkább fogalmam sem volt mire gondolt. Mikor azonban megfordultam, már értettem, és egy hatalmas mosoly ült ki az arcomra.

Komi válaszok

Mivel szar a bloggerem:( így nem tudok hozzászólást írni, ezért itt teszem meg, hogy válaszolok a komikra...

Csillus örülök, hogy tetszett:P Hogy Jackkel lesznek-e a későbbiekben gondok??:D Kiderül:P

Hugó és Helga: Köszönöm a normális hangnemet, de tényleg:) Az építő jellegű kritikával nincs baj és most megpróbáltátok normálisan elmondani a véleményeteket...
Hogy van-e párhuzam a 2 szereplő között, elképzelhető, de nem szándékos, és ha azt vesszük Ágnes csak lelépett otthonról ergo kevésbé tutyimutyi mint Kate:P
A szüleiről és Zolikáról pedig még lesznek infómorzsák elcsöpögtetve, szóval türelem:D
A leíró részek tudom hogy gyengécskék, de folyamatosan dolgozom rajta és egyre több van benne:) Tudom hol vannak a hibáim és azokat próbálom is kiküszöbölni, amennyire lehet:) Igyekszem és mindig tanulok vmit:)
Köszönöm az észrevételeket és ha marad ez a normális stílus jöhetnek a továbbiakban is:P

5. fejezet

Nem igazán tudom, hogy miért is rakom fel, de itt az 5. fejezet...



Kezdtem én is izgatott lenni, és persze kíváncsi is voltam.

- Mi az a meglepetés? – faggattam.
- Nem sokára megtudod, így lesz csak meglepi – magyarázta –, ha elárulnám, nem lenne az.

Na nem, nem ráz le ennyivel. Megmakacsoltam magam, és megálltam. Ben érdeklődve nézett rám.

- Addig egy tapodtat sem megyek, míg meg nem mondod, milyen merényletet tervezel – szögeztem le, és tényleg nem mozdultam.

Végignézett rajtam és látta, hogy nem viccelek, így sóhajtott egyet, majd kibökte.

- Találtam neked egy melót, persze ha nem akarod, nem kell vállalnod, de megnézhetjük – mondta lassan a szavakat, így az én tudatomig is eljutott azok értelme, igaz kis fáziskéséssel.
- Micsoda, ez komoly? – néztem rá hatalmas szemekkel.
- Igen – erősítette meg az előbbieket.
- Hol? Mi? – jöttek a kérdések és folytattam volna, de a vigyorát látva, úgy gondoltam ennyi elég.
- A meglepinek már úgyis annyi, így legyen. Tudom, hogy nem álmaid munkája, de az egyik haveromnak van egy kis butikja és lelépett a munkatársa, így eladót keres – magyarázta.
- Viccelsz? – néztem rá komoran.
- Nem – komorodott el. – Ha nem jó, akkor mondhatsz nemet.
- Nem, nem a munkával van a baj – mosolyodtam el. – Csak alig akarom elhinni, hogy sikerült.
- Szerencsénk volt – mosolyodott el újra. – Mehetünk tovább? – érdeklődött.
- Persze – egyre lelkesebb voltam. Madarat lehetett volna velem fogatni, így sietős léptekkel indultam Ben után.

Egy rövid kis séta után, átvágtunk egy hangulatos kis parkon, majd az egyik épület előtt megálltunk.

- Itt volnánk – fordult felém kissé feszengve. – Biztos, jó lesz? Kereshetünk mást is.
- Nem, jó lesz, menjünk – indultam az ajtó felé. Teljesen be voltam sózva.

Beléptünk, mire egy szőke vékony srác lépett ki a raktárból.

- Hello – jött oda hozzánk és kezet fogott Bennel. – Ő lenne az, akiről meséltél? – Ben bólintott, így a srác felém fordult.
- Szia – nyújtotta a kezét –, Chris vagyok, ennek a kis butiknak a tulajdonosa és hát Ben biztosan mesélte, hogy lelépett az eladóm és hát segítség kellene. Érdekelne?
- Persze – bólintottam lelkesen.
- Szuper – vigyorodott el. – Foglaljatok helyet, és rögtön megbeszéljük a részleteket.

Bennel leültünk, Chris pedig eltűnt a raktárban, majd pár perc múlva újra felbukkant. Mindent elmondott, amit csak tudnom kellett.
- Hat óra a munkaidő, reggel tíztől és délben van fél óra ebédszünet. Ha nem lenne gond, holnap már kezdened kellene – magyarázta. – A fizetés pedig – tolt elém egy lapot. – Ennyi lenne.
- Ez teljesen korrekt – nyugtáztam mosolyogva a dolgokat.
- Akkor vehetem úgy, hogy vállalod? – mért végig Chris lelkesen.
- Igen.
- Ez remek! – ugrott fel a székből örömében. – Akkor alá is írhatjuk a papírokat.

Túlestünk a formaiságokon, majd elbúcsúztunk Christől. Mikor kellően eltávolodtunk a butiktól, megálltam és Ben felé fordultam.

- Nagyon köszönöm – ugrottam volna a nyakába, de nem tettem, így csak vigyorogtam, mint a vadalma.
- Nagyon szívesen – vigyorgott ő is a jókedvemen –, de nem tettem semmit.
- Te ezt nem értheted – komolyodtam el. – Ez nekem sokat jelent, soha senki nem bízott bennem. Elértem mindent, amit akartam, de soha senki nem hitte, hogy sikerül. Te pedig bízol bennem és támogatsz, ez nagyon jól esik – próbáltam elmagyarázni neki, miért fontos ez nekem.
- Kaptam egy esélyt egy különleges lánytól, hogy bebizonyítsam, nem mindenki szemét és nem mindenki csak kihasználni akarja a másikat – kezdett bele. – Ez a legkevesebb, hogy segítnek neki munkát találni.
- Köszönöm, még egyszer.
- Még egyszer szívesen – mosolyodott el, majd újra megszólalt. – Megengeded?
- Mit? – kérdeztem.
- Van valami a hajadban – nyúlt felém és kivette a kis pihét a hajamból.
- Ismét csak köszönöm.

Erre már megint csak egy mosoly volt a válasza.

- Éhes vagy? – bukott ki belőle.
- Egy kicsit – füllentettem egy csöppet, mert az igazság az volt, hogy már nagyon éhes voltam.
- Szokott hely? – kacsintott rám.
- Máshol már nem is vagyok hajlandó enni – közöltem vigyorogva, ami igaz is volt. Az életem részévé vált az a kávézó, ahogy a mellettem álló férfi is.

Így elindultunk a megszokott helyünk felé. Boldog voltam, hosszú idő után végre tényleg boldog. Az életem kezdett rendbe jönni. Lett munkám, mellettem volt egy ember, aki hitt bennem és segített. Éreztem, hogy ezúttal úgy fognak menni a dolgok, ahogy szeretném.

Most már azt éreztem, hogy igenis számítok, egy embernek legalábbis biztosan és ez elég erőt adott nekem, hogy van értelme. A tegnapi hegek, ahogy összeraktam darabjaimból az egészet, kezdtek gyógyulni és egyre jobban összeforrni és kezdetét vette egy új élet, ahol nem az számít, honnan jöttem, hanem igenis az, hogy ki vagyok és ez nagyon jó érzés volt.

Már majdnem megérkeztünk a kávézóhoz, mikor elénk lépett egy fiú és hatalmas vigyorral a képén mért végig. Én is végignéztem rajta és megállapítottam, hogy hasonlít Benre. Az arcuk teljesen egyforma, csak neki – Bennel ellentétben –, rövid, világos haja volt. A szemük viszont ugyanolyan éjfekete.

- Hé Ben, nem is mondtad, hogy ilyen szemrevaló társaságod van – vigyorgott szélesen. – Ugye nem vagy foglalt? – fordult felém hatalmas vigyorral a képén.
- Hé, állítsd le magad Jack – nézett rá Ben szúrósan, majd felém fordult. – Ő az öcsém, Jack – mutatott az illetékes felé.

4. fejezet

Sziasztok!

És ez a pillanat is elérkezett, itt a 4. fejezet:D
Jó olvasást!

Puszi!



Figyeltem, ahogy Ben várja, hogy valaki beleszóljon a telefonba. A másodpercek, amíg várakoztunk, számomra óráknak tűntek. Igazság szerint, teljesen megdöbbentett. Nem értettem, miért segít nekem. Elvégre egy vadidegen vagyok neki. Mégis mi a francot művelek? – esett le nekem is a tantusz. Megbízom valakiben, akit pár órája ismertem meg.

Nem vagyok normális. Nem kaptam már így is elég pofont az élettől, nem használtak ki eléggé, nem aláztak meg milliószor? Most pedig újra beleesek abba a hibába, hogy más szól bele az életembe, és én pont ezt nem akartam. Nem akartam, hogy más irányítson, nagylány vagyok, a saját életemet akarom élni.

- Szia Sam – eszméltem fel a hangjára. – Itt Ben. Jól vagyok, köszi – mosolyodott el. – Igazság szerint szívességet szeretnék kérni. Van egy barátom, és munka kellene neki és arra gondoltam, te segíthetnél.

Pár perces csend következett, miközben Ben arca egyre komorabb lett.

- Semmi baj, azért köszönöm – motyogta. – Persze, egyeztetünk. Szia.
- Mi volt ez? – bukott ki belőlem az első kérdés.
- Egy ismerősömet hívtam – magyarázta. – Reméltem, hogy tud segíteni állásügyben, de sajnos nem, ne haragudj – hajtotta le a fejét.
- Ezt nem értem – értetlenkedtem.
- Mit? – kapta fel a fejét.
- Miért segítesz nekem? – hadartam. – Alig ismersz és még bocsánatot is kérsz azért, mert nem sikerült semmit intézned.
- Fogalmam sincs – mosolyodott el, de komor arcomat látva a mosoly eltűnt az arcáról.
- Én ezt nem akarom – fordultam sarkon, hátam mögött hagyva a meglepett Bent.
- Héé – kapott a kezem után és megállított. – Mi a baj? – kérdezte aggodalmasan, de őszinte érdeklődéssel a hangjában.
- Erre én nem készültem még fel – suttogtam.
- Mire? – faggatott tovább.

És itt kibukott belőlem, elmeséltem, hogy apámék egész életemben irányítani akartak, sosem volt jó, az, amit csináltam, sosem tudtam elég jó lenni nekik. Aztán elmeséltem a Zolival történteket is. Ben figyelmesen végighallgatott, miközben arca egyre komorabb lett. Mikor végeztem, pár percig nem szólt semmit, majd ennyit mondott.

- Sok mindenen mentél keresztül és valóban nem volt könnyű életed, de adj esélyt másoknak. Nem vagyunk egyformák és nem mindenki akar irányítani és megalázni. Csak segíteni szeretnék, ha megengeded.
- Miért? – bukott ki belőlem.
- Ezt nehéz lenne elmagyarázni – makogta.
- Azért próbáld meg – makacskodtam.
- Na jó – kezdett bele. – Ahhoz képest, hogy színész vagyok, most valahogy mégsem jönnek a szavak – makogta. - A lényeg, hogy kedvellek, és jól érzem magam veled.
- Én is jól érzem magam veled – suttogtam –, de félek.
- Nem foglak bántani, ígérem – vált egyre lágyabbá a hangja.

A szemébe néztem, ami már többször elvarázsolt. Abba a fekete, mégis meleg szempárba és a szívem már tudta, hogy ezúttal tényleg nem kell félnem. Ő más és tényleg segíteni szeretne.

- Adsz egy esélyt, hogy a barátod lehessek? – kérdezte.

Bólintottam és egy halvány mosoly is kiült az arcomra.

- Köszönöm – mosolyodott el ismét.
- Én is – viszonoztam a gesztust.
- Haza akarsz menni, vagy lenne kedved még sétálni egyet a városban? – nézett rám kérdőn.
- Nem akarok visszamenni még, sétáljunk – tényleg nem akartam visszamenni a hotelbe. Jobban meg akartam ismerni őt.
- Rendben van – mosolygott töretlenül, és végre újra az én szívem is sokkal könnyebb lett. Hittem, hogy ez most tényleg más.

Csak róttuk a várost órákon keresztül, és Ben rengeteget mesélt nekem. Egy-egy kedves kis sztorival, még mosolyt is csalt az arcomra, amúgy meg ámulattal hallgattam. Megtudtam például, hogy az egyik házban, ahol most is egy hatalmas szilvafa áll, egy idős zsémbes néni lakott. A barátaival állandóan ide jártak szilvát enni, ám egy nap a néni rajtakapta őket, hogy csenték a gyümölcsöt, így a banyát bezárták a kerti wc-be, amíg kereket oldottak.

- Ilyen rossz gyerek voltál? – néztem rá kérdőn.
- Csak eleven – helyesbített.

Az ilyen vicces sztorik mellett sokat megtudtam a városról is. Ben volt a legjobb idegenvezető, akivel eddig találkoztam. Látszik, hogy teljesen belemerültem a történeteibe, mert csak az tűnt fel, hogy megálltunk.

- Hát itt volnánk – fordult teljes testével felém.
- Hol? – néztem körbe és akkor esett csak le, hogy a hotel előtt állunk. – Köszönök mindent – hálálkodtam.
- Én köszönöm az esélyt – mosolygott rám. – Esetleg holnap is lehetek az idegenvezetőd?
- Nem is tudom, nem akarok gondot okozni – tiltakoztam.
- Ráérek, és nagyon jól érzem magam veled – magyarázta bőszen. – Persze ha Te nem akarod, akkor nem erőszakoskodom – bizonytalanodott el.
- Szeretném – mosolyogtam rá.
- Ennek örülök, akkor holnap tízre érted jövök, ha így jó lesz – búcsúzott.
- Nekem megfelel.
- Akkor holnap, szia – fordított hátat nekem.
- Szia – kiabáltam utána.
A külvilágból mit sem érzékeltem, csak lebegtem egy furcsa buborékban, és nem akartam, hogy ez a buborék kipukkadjon. Még mindig féltem egy kicsit, de belül érzetem, hogy ez most tényleg más. Ben nem fog belém rúgni. Végre lehet egy barátom, aki nem csak kioktat, és a szememre veti a hibáimat, hanem megpróbálja a jót is észrevenni bennem.

Nem tudom, hogy eme kábulatomban, hogyan jutottam el a szobámig, csak arra eszméltem fel, hogy az ágyon ülök. Újra lepörgettem magam előtt a nap eseményeit és újra csak azt éreztem, hogy Benben bízhatok. Nem tudom hogyan csinálta, de neki egy nap alatt sikerült sokkal közelebb kerülnie hozzám, mint másnak.

Ahhoz hogy ennyire megnyíljak az embereknek, hónapok kellettek, neki egy nap elég volt, hogy hinni tudjak, létezik még a feltétel nélküli barátság. Vettem egy nagy levegőt, majd a fürdő felé indultam, hogy lezuhanyozzak. A víz, lemosta rólam a fáradtságot és úgy éreztem, mintha a régi sérelmek is a vízzel együtt eltűnnének.

Újra egésznek éreztem magam, aki ér is valamit és nem csak egy selejt, amit a körülöttem lévők egész életemben belém sulykoltak. Darabjaimat újra sikerült összeraknom, újra teljes voltam és reméltem, hogy ezúttal nem török össze. Még egyszer nem tudnám apró darabokból újra felépíteni magamat.

Ahogy elzártam a csapot, megjelent előttem Ben arca, az éjfekete szemekkel és a mindig ott bujkáló mosollyal és tudtam, hogy ezúttal nem lesz baj. Kilépve a fürdőből, éreztem, hogy egy új ember lettem, akit a múlt csak erősebbé tett és igenis bebizonyítom, hogy érek valamit. Mindig is harcoltam az álmaimért és el is értem azokat, de ezt soha senki nem tudta értékelni, mindig azt mondták szerencsém volt, de én már biztos voltam benne, hogy innentől minden más lesz. Ben megmutatta nekem, hogy én is vagyok valaki.

Bedőltem az ágyba és bámultam a plafont, miközben újra végigjátszottam a mai napot. A mosoly újra és újra kiült az arcomra, míg végül elnyomott az álom. Másnap jókedvűen és kipihenten ébredtem. Elvégeztem a reggeli teendőket és egy kis tanakodás után, azt is sikerült eldöntenem mit vegyek fel.

Egy fehér nadrágba és a kedvenc lila pántos felsőmbe bújtam bele. Leengedtem a hajamat, majd az órámra pillantottam. Még öt percem volt, így felkaptam a táskám, és elindultam lefelé. Ben már várt és egy hatalmas mosoly ült az arcán.

- Szia – köszöntem vidáman.
- Szia – vigyorgott egyre szélesebben.
- Mi van? – kérdeztem értetlenül.
- Van egy meglepetésem – fogta meg a kezem és elindultunk.

Waka-Waka

Sziasztok!

Ugyan nem a következő fejezet, de hogy legyen mit olvasnotok:)
Egy kis vidám, könnyed szösszenet, ami a pályázaton 3. helyezést ért el:)

Jó olvasást és aki teheti, írjon komit:)

Puszi!



Mikor elkezdtem ezt az egész nyaralást szervezni, nem is gondoltam volna, hogy ilyen hamar elérkezik. Bár az elmúlt pár hétben többször megfordult a fejemben, hogy lemondom, de így visszagondolva jól döntöttem, hogy nem tettem. Ez az egy hét olyan gyorsan eltelt, hogy jóformán egy lélegzetvételnek tűnt az egész, és most itt ülünk a buszpályaudvaron, várjuk a buszt, ami hazavisz minket. Vissza az unalmas hétköznapokba, de ez a hét kitörölhetetlen marad, mindannyiunk emlékezetébe belevésődött, és ez az érzés, örökre összeköt minket, az érzés, ami annyit tesz: waka-waka. De kezdjük az elején.

Még most is előttem van a lányok döbbent arca, mikor megérkeztünk ideiglenes szállásunk elé.

- Ez most ugye csak vicc? – kerekedett el La Rosa szeme.
- Ez nem lehet, biztos mindjárt megfordulunk – hitetlenkedett Miss Timulti is.

Ám mindannyiunk döbbenetére Alvaro leállította a motort és kiszállt, hogy kinyissa a kaput. Alvaro Bandera, kedves házigazdánk, aki lovagiasan felajánlotta, hogy kijön elénk kocsival az állomásra és bevállalja a fuvart, amiért igencsak hálásak voltunk, tekintve csomagjaink tekintélyes méretét. Belépve a házba még jobban elképedtünk, ez minden várakozásunkat felülmúlta. Bár a halállépcsőn kész csoda, hogy fel tudtuk vonszolni a csomagokat, de a látvány mindenért kárpótolt minket.

- Köszönjük Amarena! – ujjongtak a csajok. – Köszi, köszi, köszi!
- Szívesen, csak hagyjátok abba – vigyorogtam.

Erre még én sem számítottam. Igaz, hogy anyu ismerte Alvarot és a felségét, de ez minden várakozásomon túltett. Két szoba – egy duplaágyas és egy, amiben három ágy található –, egy tökéletes fürdő és egy hatalmas nappali, amerikai konyhával. Alvaro magunkra hagyott minket, így nyugisan kipakolhattunk és belaktuk ideiglenes otthonunkat.

- Csajok, tudjátok mi az egyetlen, ami hiányzik? – kérdezte Lexy.
- Na, mi? – kaptuk fel a fejünket.
- Egy babzsák fotel – vigyorgott. – Abban olyan kényelmesen lehetne punnyadni.
- Te nem változol – nevettem fel.
- Ismersz – vigyorgott rám.
- Ahogy mondod, drága – helyeseltem.

Miután sikeresen elfoglaltuk szállásunkat, úgy döntöttünk felfedezzük a várost, így nyakunkba vettük Siófokot és útnak indultunk. A kilométerek csak gyűltek, de a lelkesedésünk egy pillanatra sem lankadt, állandó vihogás törte meg az amúgy ritkán beálló csendet.

- Csajok – kezdtem bele –, hazafelé be kellene vásárolnunk.
- Idefele láttam egy Lidlt – vágta rá Meskete.
- Az jó lesz – dörzsölgette a kezét Rak’Shiri. – Ott van bőven csoki.
- Így van – bólogatott La Rosa is, mint egy hintaló.
- Mindig csak az édesség – mosolyogtam rajtuk.
- Anélkül nem lehet élni – kontráztak rá.

Miután sikeresen kifosztottuk a Lidl kaja és csoki részlegét, az apartman felé vettük az irányt. Kifulladva tettük le a csomagokat a kapu előtt, majd a kulcs után kezdtem kutatni, ami persze eltűnt a balfenéken. Igen, a női táska rejtelmei… olyan kicsi, mégis minden elfér benne, csak ne keljen semmit megtalálni. Nagy nehezen sikerült ráakadnom, és egy kis szenvedés után, ki is nyitottam az ajtót. Pár pillanattal később pedig újra felkaptuk a szatyrokat és halálmegvető bátorsággal vágtatunk fel félelmeinek végtelen lépcsőjén, hogy végre megszabaduljunk súlyos terhünktől, és lehuppanjunk a kényelmes kanapéra.

Az este további része főként vihogással telt, miután elfogyasztottuk a májkrémes pizzánkat. Igen, nem kaptunk pizzakrémet, mi az nekünk, májkrémmel is éppoly finom az étek. Hajnalban valamikor agysejtjeink felmondták a szolgálatot, így mindenki elvonszolta magát az ágy felé, de tudtuk, hogy még rengeteg kaland vár ránk és Siófok élete a következő pár napban fenekestül felfordul. Nem tévedtünk.

Másnap jókedvtől kicsattanva ébredtünk és egy kiadós reggeli után, valamint a fél csoki készletet felzabálva, újból nyakunkba vettük a várost. Egyik kilométer a másik után, de mi csak mentünk, rendíthetetlenül.

- Ez a Petőfi sétány – okított minket Rak’shiri. – Itt vannak a legjobb bulizós helyek, és a legdögösebb pasik.

Alighogy ezt kimondta, hat tökéletes példány bukkant fel a láthatáron és felénk jöttek. Szemeinket meresztgetve haladtunk feléjük, de ők sem voltak restek, nyáltócsa terült el a lábaik alatt.

- Ejha – lógott kocsányon egyikük szeme –, ezért már megérte kijönni!
- Szerintem is – súgtam Rak’Shiri fülébe vigyorogva. – Szerinted? – kérdeztem tőle, de ezer wattos vigyorom csak nem akart eltűnni, miközben a srácok után néztem.
- Határozottan – bámult kedves barátném is az általam vizslatott irányba.
- Na, őket le kell vadászni – lelkesedtem –, ha kell a föld alól is előkerítem őket.
- Na persze, még ásol is, mi? – vigyorgott Lexy.
- Még szép, hisz ismered a dalt: Áss még, kincseket rejt a föld, áss még… – daloltam.
- Amarena, te mit ittál? – kérdezte La Rosa nevetve.
- Pusztán agyára ment a nap – vihogott Lexy is.
- Ez a Pille természet – magyaráztam én is nevetve.
Lexy és La Rosa köhögéssel próbálta felhívni a másik figyelmét, mikor egy-egy említésre méltó hímpéldány mellett haladtunk el.
- Ideje lenne bevenned valami gyógyszert Drága! – szólalt meg Rak’shiri. – Ez a köhögés nem tetszik nekem.
- Kösz – nyújtotta rá a nyelvét Lexy.

A hangulat fergeteges volt, pláne ezután a kis ki bámulja a másikat jobban dolog után, amit Rak’Shiri beszólása csak tovább színesített, és végre a Balcsi partját is elértük.

- Balcsi! Balcsi! – közeledtem a vízhez, mint valami dilinyós.
- Neked tényleg agyadra ment a nap – vihogtak a lányok.
- Gyertek, másszunk sziklákra! – ujjongtam, mit sem törődve a vihogásukkal.
- Bele akarsz zúgni a vízbe? – kérdezte Miss Timulti, mikor már a sziklákon mászkáltam.
- Még szép, hátha valami helyes hapsi kiment – nevettem rá.
- Ezen segíthetünk – jött közelebb Lexy. – Belelökjelek?
- Inkább ne – másztam vissza a partra. - Sajnos Bubut nem látom a közelben, így semmi értelme a vízbe esni – nyújtottam nyelvet rá.
- Más pasi nem felel meg mi? – karolt belém La Rosa.
- Még szép, hogy nem, nekem csak Bubu kell – magyaráztam bőszen. – Na jó a hatos fogat valamelyik tagját még engedélyezem.
- Azt sejtettem – karolt belém a másik oldalról Lexy, és így karöltve indultunk meg a már ismert sétány felé.

Miután kellőképpen kiökörködtük magunkat, már ha a mi esetünkben lehet ilyet mondani, elindultunk a szállásunk felé. Visszafelé egész úton a tömeget pásztáztuk, hátha felfedezzük a tökéletes példányok csoportját. Lexy és La Rosa hazafelé is végig köhögéssel töltötték az időt.

- Láttad? – ujjongott La Rosa. – Annak a pasinak majd kiesett a szeme, és milyen kedvesen locsolta ránk a vizet.
- Én nem láttam semmit – komolyodott el Miss Timulti.
- Nyugi – öleltem meg. – Ez még csak a kezdet.
- Minket ismerve – vihogott Lexy is – ezt bizton állíthatom.
Kész csoda, hogy ennyi nevetés közben nem tévesztettük el a kis utcákat és egyben – valamint nem utolsó sorban – épségben visszataláltunk a házhoz. Mindenki vett egy frissítő zuhanyt, az már igencsak ránk fért, majd nekiláttam a vacsora elkészítésének.

- Csajok, ez a rezsó nem működik – nyugtáztam a nyilvánvalót, miután többszöri sikertelen próbálkozás után sem akart bekapcsolni.
Olyan szakértelemmel estek neki a lányok, mintha értenének hozzá, de persze semmire nem jutottunk.

- Azt hiszem, ezen nem főzöl – állapította meg La Rosa.
- Erre magamtól is rájöttem – löktem oldalba. – Nem marad más hátra, mint előre – nyugtáztam. – Marad a mikró.
- És elárulnád mikróban, hogy akarsz májgombóclevest főzni? – nézett rém kétkedve Lexy?
- Még nem tudom, de más választásunk nincs – nyitottam ki a mikró ajtaját.
Bő egy óra múlva, már vígan falatoztunk. Azt hiszem, megálltam a helyem, és ügyesen feltaláltam magam.
- Amarena – szólat meg Rak’Shiri –, jöhetsz hozzánk szakácsnak.
- Ja, ha már mikróban főzök, akkor bármit megoldok, mi? – nevettem.
- Így van, őrmesterasszony.

A vacsi után Timulti lelkesen fogott a koszos edények tisztává varázsolásába, míg mi többiek, elfoglaltuk a kanapét és Rak’Shiri gépén csorgattuk a nyálunkat a jobbnál jobb képekre. Hosszas ücsörgés után La Rosa már nem bírta tovább, így nehézkesen ugyan de feltápászkodott.

- Csajok, a lábam teljesen elzsibbadt – panaszkodott. – Nincs kedve valakinek lejönni egy kicsit a kertbe?
- Drága, tudod mennyi az idő? – néztem rá. – A szomszédok kicsinálnak minket, arról nem is beszélve, hogy a szúnyogoknak is ínyenc csemegét kínálsz, méghozzá tálcán.
- Mire való a pulcsi és az Off? – kérdezte felmutatva ezen tárgyakat.
- Mi megyünk! – kelt fele Lexy és Rak’Shiri is.
- Okés, mi meg maradunk – kiabáltam utánuk, de addigra a három némber már messze járt.

Meskete, Timulti és én a szobában maradtunk. Nem mintha itt nem lettek volna szúnyogok, de talán egy fokkal biztonságosabb volt, hittem én, de akkor még nem tudtam, mit tartogat még az este. A lányok viháncolása igencsak felhallatszódott, amin mi is jókat mosolyogtunk, miközben próbáltunk a rejtvények hadával megbirkózni. Jó egy óra múlva a kis csapat fáradtan, de csillogó szemekkel csatlakozott, szintén vidám kis hármasunkhoz.

- Azt hiszem ideje elvonulni – néztem a telefonomra.
- Lehet nem ártana, holnap is vár minket a móka – kelt fel Timulti is.
- Ahogy mondod – helyeselt Meskete.
Így mindenki a szobája felé vonult. Mikor beléptünk kis birodalmunkba, arra lettem figyelmes, hogy valami hatalmas a falnak csapódott.
- Uramisten! – kiáltottam fel. – Ez mi volt?
- Mi? – nézett rám Timulti. – Én nem láttam semmit.
- Valami – magyaráztam. – Ott van valami!

Így óvatosan La Rosa ágya felé vettük az irányt, és belestünk mögé, mikor is egy mutáns szöcske ugrott nekünk. Mondanom sem kell, sikítva menekültünk a veszélyes szöcskeövezetből.

- Mi van? – jött ki Lexy is a szobából.
- Egy hatalmas szöcske van a szobánkban – mutogattunk bőszen az ajtó felé.
- Na persze – legyintett Lexy. – Lássuk azt a szöcskét – indult meg merészen az ágy felé. – Itt nincs semmi – rángatta le az ágyneműt az ágyról, mikor a kis vadállat újra megmutatta magát. – Uramisten! – szaladt ki ő is a szobából. – Ez tényleg hatalmas.
- Mi mondtuk – nevettünk rajta.
- És akkor most mi lesz? – kérdezte Meskete.
- Mi? Hát elkapjuk valahogy – jött Timulti egy tányérral és tésztaszűrővel felszerelkezve.
- Nem lenne egyszerűbb kinyírni? – kérdezte óvatosan Rak’Shiri.
- Ilyet ne mondj Timulti előtt – nevettem. – Egy ilyen állatbarát, keresztben lenyel, ha ilyet mondasz. Mindegy hány szöcske támad rád, ő akkor is életben hagyja őket.
- Haha – nevettet az érintett is, és halált megvető bátorsággal, Mesketével az oldalán bevonult a szobába, hogy elkapja rémeink netovábbját, a mutáns szöcskét.
Nem sokkal később, vidáman csillogó szemekkel jöttek ki, az immár szöcskementes zónából, és levitték kis áldozatukat a kertbe.
- Azt hiszem gyerekek – nevettem – ettől kiment az álom a szememből.
- Nekem is – vigyorgott Timulti is
- Ki éhes? – mászott a hűtőbe Lexy.
- Lehet, tényleg enni kellene valamit – léptem én is mellé. – Korog a gyomrom.
- Egy kis sült szöcske? – kérdezte La Rosa. – Szerintem még elkaphatjuk.
- Lökött – nevettünk fel egyszerre.

A kis hajlani falatozásunk, és eme kaland után a mi kis mutáns szöcskénkkel, fáradtan dőltünk az ágyba és nem is kellett sok idő, már az igazak álmát aludtuk.

Másnap kissé kómásan, de jókedvtől kicsattanva foglaltuk el reggel az asztalt. Úgy döntöttünk, eme napsütéstől szikrázó napon, kipihenjük az előző két nap fáradalmait, és csokiba, valamint joghurttortába fojtjuk magunkat, miközben egyik filmet lessük a másik után. Hozzátenném, a joghurttorta igen érdekesre sikeredett, lévén nem volt habverőnk, így villával estünk a tejszínhabnak. Timultinak sikerült is túrót köpülni a tejszínhabból, bár a mai napig nem jöttem rá, hogyan, de a lényeg a torta ehető lett. Így kajával bőven felszerelkezve csücsültünk a kanapén, miközben Sandra Bullock épp próbálta meggyőzni Ryan Reynoldsot, hogy ő milyen jó parti. Filmezés közben arra lettem figyelmes, hogy az amúgy csendes utca meglehetősen zajos. Kíváncsian másztam az ablakhoz, hogy kilessek.

- Mi van? – kérdezték a többiek.
- Semmi, csak kíváncsi vagyok, mi ez a nagy forgalom – alighogy ezt kimondtam, megpillantottam egy helyes pasi sziluettjét, de rendesen nem tudtam kivenni a függöny redőin át, így a kíváncsiságtól vezérelve, kibújtam a függöny mögé. Persze, ahogy az lenni szokott, a kiszemelt pont akkor nézett oda, és észre is vett, mire én ijedten bújtam vissza a redők jótékony takarásába. Ezt már nem bírtam és felnevettem.

- Mi történt? – siettek mellém a lányok.
- Semmi csak egy helyes hapsi van lent, és észrevett – mutogattam, és próbáltam nem feltűnő lenni.

Mindannyian rátapadtunk az ablakra, persze szigorúan csak a függöny mögül bámultuk a lent zajló eseményeket. Nem telt bele sok idő, és a préda egy kocsiba szállt és a ház előtt lassan elhaladva, az ablakunkat bámulva, felintegetett nekünk. Na ezt már tényleg nem bírtuk, és kitört belőlünk a röhögés. Hasunkat fogva fetrengtünk, hol erre, hol arra dőlve, és nem bírtuk abbahagyni.

- Mondtam én, hogy felforgatjuk Siófok életét – nevetett még mindig Lexy.
- Mi ebben egy percig sem kételkedtünk – válaszoltuk kórusban.

Az elmúlt két nap eseményeinek feldolgozására, Miss Timulti Cuba Librét gyártott a társaságnak, amit egy hatalmas tál gumicukor mellett el is fogyasztottunk. Kis koktélunk jótékony hatásának köszönhetően eldöntöttük, hogy másnap irány a strand. Így is lett.

Másnap bikiniben és strandlabdákkal felszerelkezve indultunk meg, a számunkra Riviérát jelentő, Balaton felé. Lepakoltunk egy árnyékos helyre, majd Lexy-vel és a némbertársakkal kiegészülve a víz felé indultunk. A homokos partot lelkesen nyaldosta a ki-kicsapódó víz, ami hívogatott, így lassan lépdelve indultunk egyre beljebb. Egy kis pancsolás után, drága Lexy-mel úgy döntöttünk, felfedezzük a terepet és egyben pasimustrát is tartunk. Tartottuk is magunkat ehhez.
- Odanézz! – mutogatott bőszen egy kis bódé felé.
- Mi az? – néztem rá értetlenül.
- Nekem kell egy ilyen rózsaszín nyuszi – sasolta lelkesen a kis szőrmókot.
- Minek neked ez? – kérdeztem.
- Olyan édes – lelkesedett még mindig.
- Szerintem meg ocsmány – nevettem fel.
- Ünneprontó – duzzogott drága barátnőm.
- Na, ne durcizz – karoltam át. – Inkább valami helyes hapsit kellene fogni. Az jobb, mint ez a kis szőrcsomó.

Egyből jobb kedve lett és lelkesen vizslatta a tömeget, velem együtt. Egy-egy figyelemfelkeltőbb egyed után látványosan megfordultunk, persze ez a művelet is mindannyiszor kölcsönös volt. Majd miután hallótávolságon kívül kerültünk, mindannyiszor kitört belőlünk a nevetés. Kis sétánk közben, megpillantottuk gyerekkorunk gömbjeit, melyekből pár forintokért sok kincset ki lehetett forgatni.

- Mit gondolsz? – nézett rám.
- Benne vagyok – ült ki egy hatalmas mosoly az arcomra. – Csak ne azt a piros rózsafűzért, kérlek.
- Hát azt hiszem, rajtunk már az sem segítene – nevetett fel.
- Milyen igaz – nevettem vele együtt.

Vidáman dobáltuk be a száz forintosokat, és egy kis pillangós medál és egy szép gyöngyös karkötő után, nevetve indultunk vissza az árnyékban váró csajokhoz, hogy a nap hátralevő része is pasimustrával, pancsolással és jókedvvel teljen.

Ezek azok az emlékek, melyek itt a buszra várva is minduntalan mosolyt csalnak az arcomra, és bizton állíthatom, hogy ezt a hetet soha nem felejtjük el.

Sziasztok!

Ugyan nem fejezet, ne haragudjatok, de nem megy az írás:( Sajnálom, de ígérem összeszedem magam és nem sokára érkezem a frissel:)

Addig is, hogy nem unatkozzatok: egy pályázat, ahol én is részt vettem:)

http://palyazat-melody.blogspot.com/

Olvasgassatok és döntsétek el melyik sztori tetszik a legjobban:)

Puszi!

3. fejezet

Sziasztok!

És a 3. fejezet:)

Jó olvasást!

Folytatás: nem tudom, mikor érkezik. Vasárnap 1 hétre elutazok a Balcsira, utána vmikor majd, amint összeszedem egy kicsit magam!




Jóformán levegőt sem volt időm venni, már ott állt az asztalomnál.

- Leülhetek? – kérdezte óvatosan, mint aki fel van készülve a visszautasításra. Most őszintén, van a világon olyan nő, aki ellen tud állni ezeknek a szemeknek és ennek a mosolynak? Ha van is, én nem tartozom közéjük.

- Persze – válaszoltam mosolyogva.

- Elnézést a pofátlanságomért – hajtotta le a fejét. – Nem akartam tolakodó lenni és kellemetlen helyzetbe sem szeretnélek hozni, csak ahogy tegnap besétáltál azon az ajtón, azt éreztem, hogy meg kell ismerjelek, nem tudom miért, csak hatalmába kerített az érzés.

Csak hallgattam, és próbáltam felfogni, mit is mondott, mert megint elmerültem a szemeiben. Mikor tudatosult bennem mondandójának értelme, rájöttem, hogy bennem ugyanez játszódott le. Micsoda véletlen? Vagy mégsem az?

- Én is valami hasonlót éreztem – sütöttem le a szemem –, és ne haragudj, hogy annyira bámultalak. Erre felnevetett, a nevetése, akár a csengettyű, öröm volt hallgatni.
- Azt hiszem, én kezdtem, így nekem kellene bocsánatot kérnem – mosolyodott el –, és már megint faragatlan vagyok, hiszen be sem mutatkoztam. Ben vagyok, Ben Barnes.
- Agnes Lajosi.
- Nem idevalósi vagy – állapította meg még mindig mosolyogva.
- Hogy jön rá erre mindenki? – háborodtam fel játékosan.
- Hát, mivel egy térképet tanulmányozol – mutatott az asztalra. – Persze az is lehet, hogy ez a hobbid.
- Igaz – hajtottam össze a térképet még mindig mosolyogva. – Lebuktam.

Abban a pillanatban, ahogy rám nézett, azt is elfelejtettem, miért néztem a térképet és az állásinterjú is igencsak háttérbe került.

- Szóval – kezdett bele – honnan jöttél?

Már épp válaszoltam volna, mikor megjelent a pincér a reggelimmel és a kávémmal és mosolyogva letette elém.

- Önnek mit hozhatok? – fordult Ben felé.
- Egy kávét kérek, egy cukorral.
- Azonnal hozom – azzal a pincér már ott sem volt.
- Szóval, honnan jöttél? – kérdezte újra.
- Magyarországról – válaszoltam.
- Értem – nyugtázta –, és miért jöttél el onnan?

Az arcom elkomorodott, fájdalmas emlékek bukkantak a felszínre.

- Ne haragudj, nem akartam tolakodó lenni – kért elnézést az arckifejezésemet látva.
- Ezt mintha már mondtad volna – mosolyodtam el újra. – Tömören a lényeg annyi, hogy új életet akartam kezdeni, a magam ura akartam lenni. Nem akarom, hogy irányítsák az életemet.

Közben a pincér kihozta Ben kávéját is, és hatalmas vigyorral az arcán nézett végig rajtunk. Ben újra kérdezni akart valamit, mikor egy kisebb társaság lépett be a kávézó ajtaján. A lányok furcsán figyelték és elkezdtek suttogni, majd hosszas tanácskozás után, ketten az asztalunkhoz léptek.

- Ne haragudj – szólították meg a velem szemben ülő Bent –, adnál nekünk aláírást?
- Persze – mosolygott rájuk. Nem az a mosoly volt, amivel rám nézett, de mégis kedves. A lányok megkapták, amit akartak, és egy gyors sziasztok után, már ott sem voltak.
- Tehát híres lennél? – kérdeztem tőle egy perces csend után.
- Az túlzás – hárított.
- Színész, zenész? – faggattam tovább, mert egyáltalán nem rémlett, hogy ismerném. Egy ilyen arcara emlékzenék, ha láttam volna már.
- Is-is – válaszolta, majd a kíváncsi arcomat látva, sóhajtott egyet és folytatta. – Tagja voltam egy fiúbandának, de csak egy dalunk volt, nem igazán futottunk be. Közben pedig egy színházi társulat tagja vagyok, és volt egy filmben egy pár perces szerepem.

A kíváncsiság egyre jobban úrrá lett rajtam.

- Melyik filmben? Láthattam? – faggattam tovább.
- Nem tudom nálatok bemutatták-e - mélázott el. – Csillagpor a címe.
- Ismerős a cím, de nem láttam – motyogtam. – Szereted, amit csinálsz? – tettem fel az újabb kérdést.
- Nagyon is, és szerencsére az életemet sem nagyon változtatta meg ez az egész, mivel inkább színházakban játszok. Néha felismernek, de ez még jól is esik – nézett a lányok felé, akik integettek neki, ő pedig rájuk mosolygott.
- Értem.
- És te mivel foglalkozol? – dobta vissza a labdát.
- Huhh hát ezt nehéz megmondani – válaszoltam. – Jelenleg állást keresek. Amúgy egy évig egy cégnél dolgoztam, mint konferenciaszervező előtte egy évig pedig egy suliban voltam helyettesítő tanár.
- Hűha – mosolyodott el újra. – Sokrétű vagy.
- Ráfoghatjuk – bólintottam. – Van egy tanári diplomám, és megcsináltam egy rendezvény és konferenciaszervező képzést is.
- Elismerésem.
- Köszi – motyogtam. – Imádom mind a kettőt, de azért a szervezés egy kicsit közelebb áll hozzám.
- Meg tudom érteni – nézett ki az ablakon.
- Elárulod miért tanulmányoztad olyan elmélyülten a térképet? – vigyorgott rám újra.
- Egy órára egy állásinterjúra kell mennem, és nem tudom, hogy jutok el oda – adtam meg a választ zavartan.
- Hova kell menned? – érdeklődött.
- New Bond Streetre, Raymond vállalat – mondtam.
- Hát az valóban nem itt van – helyeselt.
- Igen, és egy kicsit elveszettnek érzem magam – vallottam be.
- Hát ezen segíthetek – ült ki újra egy hatalmas vigyor az arcára.
- Tessék? – kerekedett el a szemem.
- Ha elfogadod, leszek az idegenvezetőd – ajánlotta fel.
- Nem szeretnék gondot okozni - hajtottam le a fejem.
- Ráérek, a színházban, szünet van, csak egy hónap múlva kezdődik az új évad, így van időm.
- Hát akkor, örülnék neki, és köszönöm a segítséget – néztem rá, az örömtől átszellemült arcára.
- Szívesen.

Az idő rohamléptekkel haladt, miközben Bennel beszélgettem. Mesélt a családjáról, hogy van egy öccse, aki sokkal lazább és helyesebb, mint ő. Ezt nehéz volt elképzelni, bár a jóképűség a családban marad. Mesélt arról, mennyire szeretett egyetemre járni.

Utána persze engem is faggatott, így elmeséltem neki, milyen volt tanítani, mennyire szerettem én is a sulit. A családomat és a velük kapcsolatos kérdéseket, kikerültem, ezt Ben is észrevette, és nem is firtatta tovább.

- Azt hiszem, ha nem akarsz elkésni, mennünk kellene – nézett az órájára.
- Huhh ennyi az idő? – kapcsoltam én is. – Jól elbeszélgettük az időt.
- Kellemes társaságban gyorsan telik az idő – motyogta.
- Ezzel egyetértek – helyeseltem én is.

Ben fizetett a tiltakozásom ellenére is, majd útnak indultunk.

- Azt hiszem, jobb, ha taxival megyünk – közölte egy perces mérlegelés után.
- Te vagy a főnök – emeltem fel a kezemet.

Fogtunk egy taxit, majd bediktálta a címet, és egy kicsivel több mint fél óra múlva a kocsi megállt egy hatalmas feltűnő ház előtt.

- Jézusom! – csúszott ki a számon.
- Mi a baj? – kérdezte értetlenkedve.
- Semmi – hebegtem –, csak.
- Igen – válaszolta miközben kiszálltunk és fizetett. – Egy kicsit feltűnő és kihívó.
- Az – vizslattam a méregzöld színben pompázó ötemeletes házat. A tábla, amire a cég neve ki volt írva sem lehetett volna hivalkodóbb, olyan hatalmas volt, hogy ha leesne, tuti beszakadna a beton és persze arany betűkkel volt ráírva minden.
- Gyere – nyitotta ki előttem az ajtót, így abbahagytam a bámészkodást, és beléptünk az épületbe.

Bent még kihívóbb és feltűnőbb volt minden. A falak arany színben pompáztak, mindenfelé –véleményem szerint milliárdokat érő – festmények sorakoztak. A hatalmas pult mögött egy nagydarab fickó ült, aki bámészkodásomat látva, megköszörülte a torkát.

- Miben segíthetek? – kérdezte dörmögő hangon. Akár egy medve, mosolyogtam magamban.
- Állásinterjúra jöttem – léptem a pulthoz.
- Neve? – dörmögött tovább a mackó.
- Agnes Lajosi.
- Igen, várják – nézett rám a papírból. – Második emelet, jobbra a második ajtó.
- Köszönöm.

Lassan haladtunk az emelet felé, mert minden olyan feltűnő volt, hogy meg kellett bámulnom.
- Egy kicsit sok – eszméltem fel Ben hangjára.

- Kicsit? – néztem rá hitetlenkedve. – Nekem kicsit nagyon.
Ezen jót mosolygott. Közben megérkeztünk az emeletre, így egy nagy levegővétel után bekopogtam.

- Szabad! – hallottam a rekedtes női hangot.
- Megvárlak – mosolygott rám, mikor hátrapillantottam.
- Köszi.
- Jó napot! - léptem a szobába. – Agnes Lajosi vagyok, állásinterjúra jöttem.

A szobában ketten voltak, egy nagydarab, mogorva, vörös hajú nő, gyanítom vele beszéltem a telefonban, és egy magas szőke, szemüveges fickó, aki egy fokkal barátságosabbnak tűnt.

- Foglaljon helyet – mutatott a fickó egy székre.
- Köszönöm.
- A helyzet a következő – kezdett bele a nő. – Az állást már betöltötték, és ugye maga sem gondolta komolyan, hogy valami jöttment alkalmazottat veszünk fel? – háborodott fel és mérgében, még egy poharat is felborított, ami apró darabokra tört. Hirtelen köpni nyelni nem tudtam .

- Mégis mit képzel magáról? – tajtékzott tovább.

Na, itt betelt a pohár és kifakadtam, de próbáltam visszafogni magam.

- Nézze – vettem erőt a hangomon, hogy ne üvöltsek – ezt megmondhatta volna a telefonban is, és akkor nem kellett volna feleslegesen idejönnöm, másrészről meg nem vagyok jöttment, és kikérem magamnak ezt a hangnemet – azzal felálltam a székből és köszönés nélkül kiléptem a szobából.
- Hogy ment? – kérdezte Ben, de aztán az arcomról leolvasta a választ.
- Ne is kérdezd – morogtam.

Kisiettünk az épületből, és az utcán kezdtem egy kicsit megnyugodni. Vettem egy mély levegőt.

- Ilyen szörnyű volt? – mért végig ijedten.
- Csak a szokásos, a megalázás – suttogtam.
- Ezt hogy érted? – kerekedett el a szeme.
- Ne beszéljünk róla, kérlek – tereltem el a témát.
- És akkor most nincs munkád? – kérdezte.
- Nincs, és nem tudom, mikor találok – szontyolodtam el.
- Várj – csillant fel a szeme.
- Mi van? – néztem rá értetlenül.
- Egy pillanat – azzal elővette a telefonját, és tárcsázott.