3. fejezet

Sziasztok!

És a 3. fejezet:)

Jó olvasást!

Folytatás: nem tudom, mikor érkezik. Vasárnap 1 hétre elutazok a Balcsira, utána vmikor majd, amint összeszedem egy kicsit magam!




Jóformán levegőt sem volt időm venni, már ott állt az asztalomnál.

- Leülhetek? – kérdezte óvatosan, mint aki fel van készülve a visszautasításra. Most őszintén, van a világon olyan nő, aki ellen tud állni ezeknek a szemeknek és ennek a mosolynak? Ha van is, én nem tartozom közéjük.

- Persze – válaszoltam mosolyogva.

- Elnézést a pofátlanságomért – hajtotta le a fejét. – Nem akartam tolakodó lenni és kellemetlen helyzetbe sem szeretnélek hozni, csak ahogy tegnap besétáltál azon az ajtón, azt éreztem, hogy meg kell ismerjelek, nem tudom miért, csak hatalmába kerített az érzés.

Csak hallgattam, és próbáltam felfogni, mit is mondott, mert megint elmerültem a szemeiben. Mikor tudatosult bennem mondandójának értelme, rájöttem, hogy bennem ugyanez játszódott le. Micsoda véletlen? Vagy mégsem az?

- Én is valami hasonlót éreztem – sütöttem le a szemem –, és ne haragudj, hogy annyira bámultalak. Erre felnevetett, a nevetése, akár a csengettyű, öröm volt hallgatni.
- Azt hiszem, én kezdtem, így nekem kellene bocsánatot kérnem – mosolyodott el –, és már megint faragatlan vagyok, hiszen be sem mutatkoztam. Ben vagyok, Ben Barnes.
- Agnes Lajosi.
- Nem idevalósi vagy – állapította meg még mindig mosolyogva.
- Hogy jön rá erre mindenki? – háborodtam fel játékosan.
- Hát, mivel egy térképet tanulmányozol – mutatott az asztalra. – Persze az is lehet, hogy ez a hobbid.
- Igaz – hajtottam össze a térképet még mindig mosolyogva. – Lebuktam.

Abban a pillanatban, ahogy rám nézett, azt is elfelejtettem, miért néztem a térképet és az állásinterjú is igencsak háttérbe került.

- Szóval – kezdett bele – honnan jöttél?

Már épp válaszoltam volna, mikor megjelent a pincér a reggelimmel és a kávémmal és mosolyogva letette elém.

- Önnek mit hozhatok? – fordult Ben felé.
- Egy kávét kérek, egy cukorral.
- Azonnal hozom – azzal a pincér már ott sem volt.
- Szóval, honnan jöttél? – kérdezte újra.
- Magyarországról – válaszoltam.
- Értem – nyugtázta –, és miért jöttél el onnan?

Az arcom elkomorodott, fájdalmas emlékek bukkantak a felszínre.

- Ne haragudj, nem akartam tolakodó lenni – kért elnézést az arckifejezésemet látva.
- Ezt mintha már mondtad volna – mosolyodtam el újra. – Tömören a lényeg annyi, hogy új életet akartam kezdeni, a magam ura akartam lenni. Nem akarom, hogy irányítsák az életemet.

Közben a pincér kihozta Ben kávéját is, és hatalmas vigyorral az arcán nézett végig rajtunk. Ben újra kérdezni akart valamit, mikor egy kisebb társaság lépett be a kávézó ajtaján. A lányok furcsán figyelték és elkezdtek suttogni, majd hosszas tanácskozás után, ketten az asztalunkhoz léptek.

- Ne haragudj – szólították meg a velem szemben ülő Bent –, adnál nekünk aláírást?
- Persze – mosolygott rájuk. Nem az a mosoly volt, amivel rám nézett, de mégis kedves. A lányok megkapták, amit akartak, és egy gyors sziasztok után, már ott sem voltak.
- Tehát híres lennél? – kérdeztem tőle egy perces csend után.
- Az túlzás – hárított.
- Színész, zenész? – faggattam tovább, mert egyáltalán nem rémlett, hogy ismerném. Egy ilyen arcara emlékzenék, ha láttam volna már.
- Is-is – válaszolta, majd a kíváncsi arcomat látva, sóhajtott egyet és folytatta. – Tagja voltam egy fiúbandának, de csak egy dalunk volt, nem igazán futottunk be. Közben pedig egy színházi társulat tagja vagyok, és volt egy filmben egy pár perces szerepem.

A kíváncsiság egyre jobban úrrá lett rajtam.

- Melyik filmben? Láthattam? – faggattam tovább.
- Nem tudom nálatok bemutatták-e - mélázott el. – Csillagpor a címe.
- Ismerős a cím, de nem láttam – motyogtam. – Szereted, amit csinálsz? – tettem fel az újabb kérdést.
- Nagyon is, és szerencsére az életemet sem nagyon változtatta meg ez az egész, mivel inkább színházakban játszok. Néha felismernek, de ez még jól is esik – nézett a lányok felé, akik integettek neki, ő pedig rájuk mosolygott.
- Értem.
- És te mivel foglalkozol? – dobta vissza a labdát.
- Huhh hát ezt nehéz megmondani – válaszoltam. – Jelenleg állást keresek. Amúgy egy évig egy cégnél dolgoztam, mint konferenciaszervező előtte egy évig pedig egy suliban voltam helyettesítő tanár.
- Hűha – mosolyodott el újra. – Sokrétű vagy.
- Ráfoghatjuk – bólintottam. – Van egy tanári diplomám, és megcsináltam egy rendezvény és konferenciaszervező képzést is.
- Elismerésem.
- Köszi – motyogtam. – Imádom mind a kettőt, de azért a szervezés egy kicsit közelebb áll hozzám.
- Meg tudom érteni – nézett ki az ablakon.
- Elárulod miért tanulmányoztad olyan elmélyülten a térképet? – vigyorgott rám újra.
- Egy órára egy állásinterjúra kell mennem, és nem tudom, hogy jutok el oda – adtam meg a választ zavartan.
- Hova kell menned? – érdeklődött.
- New Bond Streetre, Raymond vállalat – mondtam.
- Hát az valóban nem itt van – helyeselt.
- Igen, és egy kicsit elveszettnek érzem magam – vallottam be.
- Hát ezen segíthetek – ült ki újra egy hatalmas vigyor az arcára.
- Tessék? – kerekedett el a szemem.
- Ha elfogadod, leszek az idegenvezetőd – ajánlotta fel.
- Nem szeretnék gondot okozni - hajtottam le a fejem.
- Ráérek, a színházban, szünet van, csak egy hónap múlva kezdődik az új évad, így van időm.
- Hát akkor, örülnék neki, és köszönöm a segítséget – néztem rá, az örömtől átszellemült arcára.
- Szívesen.

Az idő rohamléptekkel haladt, miközben Bennel beszélgettem. Mesélt a családjáról, hogy van egy öccse, aki sokkal lazább és helyesebb, mint ő. Ezt nehéz volt elképzelni, bár a jóképűség a családban marad. Mesélt arról, mennyire szeretett egyetemre járni.

Utána persze engem is faggatott, így elmeséltem neki, milyen volt tanítani, mennyire szerettem én is a sulit. A családomat és a velük kapcsolatos kérdéseket, kikerültem, ezt Ben is észrevette, és nem is firtatta tovább.

- Azt hiszem, ha nem akarsz elkésni, mennünk kellene – nézett az órájára.
- Huhh ennyi az idő? – kapcsoltam én is. – Jól elbeszélgettük az időt.
- Kellemes társaságban gyorsan telik az idő – motyogta.
- Ezzel egyetértek – helyeseltem én is.

Ben fizetett a tiltakozásom ellenére is, majd útnak indultunk.

- Azt hiszem, jobb, ha taxival megyünk – közölte egy perces mérlegelés után.
- Te vagy a főnök – emeltem fel a kezemet.

Fogtunk egy taxit, majd bediktálta a címet, és egy kicsivel több mint fél óra múlva a kocsi megállt egy hatalmas feltűnő ház előtt.

- Jézusom! – csúszott ki a számon.
- Mi a baj? – kérdezte értetlenkedve.
- Semmi – hebegtem –, csak.
- Igen – válaszolta miközben kiszálltunk és fizetett. – Egy kicsit feltűnő és kihívó.
- Az – vizslattam a méregzöld színben pompázó ötemeletes házat. A tábla, amire a cég neve ki volt írva sem lehetett volna hivalkodóbb, olyan hatalmas volt, hogy ha leesne, tuti beszakadna a beton és persze arany betűkkel volt ráírva minden.
- Gyere – nyitotta ki előttem az ajtót, így abbahagytam a bámészkodást, és beléptünk az épületbe.

Bent még kihívóbb és feltűnőbb volt minden. A falak arany színben pompáztak, mindenfelé –véleményem szerint milliárdokat érő – festmények sorakoztak. A hatalmas pult mögött egy nagydarab fickó ült, aki bámészkodásomat látva, megköszörülte a torkát.

- Miben segíthetek? – kérdezte dörmögő hangon. Akár egy medve, mosolyogtam magamban.
- Állásinterjúra jöttem – léptem a pulthoz.
- Neve? – dörmögött tovább a mackó.
- Agnes Lajosi.
- Igen, várják – nézett rám a papírból. – Második emelet, jobbra a második ajtó.
- Köszönöm.

Lassan haladtunk az emelet felé, mert minden olyan feltűnő volt, hogy meg kellett bámulnom.
- Egy kicsit sok – eszméltem fel Ben hangjára.

- Kicsit? – néztem rá hitetlenkedve. – Nekem kicsit nagyon.
Ezen jót mosolygott. Közben megérkeztünk az emeletre, így egy nagy levegővétel után bekopogtam.

- Szabad! – hallottam a rekedtes női hangot.
- Megvárlak – mosolygott rám, mikor hátrapillantottam.
- Köszi.
- Jó napot! - léptem a szobába. – Agnes Lajosi vagyok, állásinterjúra jöttem.

A szobában ketten voltak, egy nagydarab, mogorva, vörös hajú nő, gyanítom vele beszéltem a telefonban, és egy magas szőke, szemüveges fickó, aki egy fokkal barátságosabbnak tűnt.

- Foglaljon helyet – mutatott a fickó egy székre.
- Köszönöm.
- A helyzet a következő – kezdett bele a nő. – Az állást már betöltötték, és ugye maga sem gondolta komolyan, hogy valami jöttment alkalmazottat veszünk fel? – háborodott fel és mérgében, még egy poharat is felborított, ami apró darabokra tört. Hirtelen köpni nyelni nem tudtam .

- Mégis mit képzel magáról? – tajtékzott tovább.

Na, itt betelt a pohár és kifakadtam, de próbáltam visszafogni magam.

- Nézze – vettem erőt a hangomon, hogy ne üvöltsek – ezt megmondhatta volna a telefonban is, és akkor nem kellett volna feleslegesen idejönnöm, másrészről meg nem vagyok jöttment, és kikérem magamnak ezt a hangnemet – azzal felálltam a székből és köszönés nélkül kiléptem a szobából.
- Hogy ment? – kérdezte Ben, de aztán az arcomról leolvasta a választ.
- Ne is kérdezd – morogtam.

Kisiettünk az épületből, és az utcán kezdtem egy kicsit megnyugodni. Vettem egy mély levegőt.

- Ilyen szörnyű volt? – mért végig ijedten.
- Csak a szokásos, a megalázás – suttogtam.
- Ezt hogy érted? – kerekedett el a szeme.
- Ne beszéljünk róla, kérlek – tereltem el a témát.
- És akkor most nincs munkád? – kérdezte.
- Nincs, és nem tudom, mikor találok – szontyolodtam el.
- Várj – csillant fel a szeme.
- Mi van? – néztem rá értetlenül.
- Egy pillanat – azzal elővette a telefonját, és tárcsázott.