3. fejezet

Sziasztok!

És a 3. fejezet:)

Jó olvasást!

Folytatás: nem tudom, mikor érkezik. Vasárnap 1 hétre elutazok a Balcsira, utána vmikor majd, amint összeszedem egy kicsit magam!




Jóformán levegőt sem volt időm venni, már ott állt az asztalomnál.

- Leülhetek? – kérdezte óvatosan, mint aki fel van készülve a visszautasításra. Most őszintén, van a világon olyan nő, aki ellen tud állni ezeknek a szemeknek és ennek a mosolynak? Ha van is, én nem tartozom közéjük.

- Persze – válaszoltam mosolyogva.

- Elnézést a pofátlanságomért – hajtotta le a fejét. – Nem akartam tolakodó lenni és kellemetlen helyzetbe sem szeretnélek hozni, csak ahogy tegnap besétáltál azon az ajtón, azt éreztem, hogy meg kell ismerjelek, nem tudom miért, csak hatalmába kerített az érzés.

Csak hallgattam, és próbáltam felfogni, mit is mondott, mert megint elmerültem a szemeiben. Mikor tudatosult bennem mondandójának értelme, rájöttem, hogy bennem ugyanez játszódott le. Micsoda véletlen? Vagy mégsem az?

- Én is valami hasonlót éreztem – sütöttem le a szemem –, és ne haragudj, hogy annyira bámultalak. Erre felnevetett, a nevetése, akár a csengettyű, öröm volt hallgatni.
- Azt hiszem, én kezdtem, így nekem kellene bocsánatot kérnem – mosolyodott el –, és már megint faragatlan vagyok, hiszen be sem mutatkoztam. Ben vagyok, Ben Barnes.
- Agnes Lajosi.
- Nem idevalósi vagy – állapította meg még mindig mosolyogva.
- Hogy jön rá erre mindenki? – háborodtam fel játékosan.
- Hát, mivel egy térképet tanulmányozol – mutatott az asztalra. – Persze az is lehet, hogy ez a hobbid.
- Igaz – hajtottam össze a térképet még mindig mosolyogva. – Lebuktam.

Abban a pillanatban, ahogy rám nézett, azt is elfelejtettem, miért néztem a térképet és az állásinterjú is igencsak háttérbe került.

- Szóval – kezdett bele – honnan jöttél?

Már épp válaszoltam volna, mikor megjelent a pincér a reggelimmel és a kávémmal és mosolyogva letette elém.

- Önnek mit hozhatok? – fordult Ben felé.
- Egy kávét kérek, egy cukorral.
- Azonnal hozom – azzal a pincér már ott sem volt.
- Szóval, honnan jöttél? – kérdezte újra.
- Magyarországról – válaszoltam.
- Értem – nyugtázta –, és miért jöttél el onnan?

Az arcom elkomorodott, fájdalmas emlékek bukkantak a felszínre.

- Ne haragudj, nem akartam tolakodó lenni – kért elnézést az arckifejezésemet látva.
- Ezt mintha már mondtad volna – mosolyodtam el újra. – Tömören a lényeg annyi, hogy új életet akartam kezdeni, a magam ura akartam lenni. Nem akarom, hogy irányítsák az életemet.

Közben a pincér kihozta Ben kávéját is, és hatalmas vigyorral az arcán nézett végig rajtunk. Ben újra kérdezni akart valamit, mikor egy kisebb társaság lépett be a kávézó ajtaján. A lányok furcsán figyelték és elkezdtek suttogni, majd hosszas tanácskozás után, ketten az asztalunkhoz léptek.

- Ne haragudj – szólították meg a velem szemben ülő Bent –, adnál nekünk aláírást?
- Persze – mosolygott rájuk. Nem az a mosoly volt, amivel rám nézett, de mégis kedves. A lányok megkapták, amit akartak, és egy gyors sziasztok után, már ott sem voltak.
- Tehát híres lennél? – kérdeztem tőle egy perces csend után.
- Az túlzás – hárított.
- Színész, zenész? – faggattam tovább, mert egyáltalán nem rémlett, hogy ismerném. Egy ilyen arcara emlékzenék, ha láttam volna már.
- Is-is – válaszolta, majd a kíváncsi arcomat látva, sóhajtott egyet és folytatta. – Tagja voltam egy fiúbandának, de csak egy dalunk volt, nem igazán futottunk be. Közben pedig egy színházi társulat tagja vagyok, és volt egy filmben egy pár perces szerepem.

A kíváncsiság egyre jobban úrrá lett rajtam.

- Melyik filmben? Láthattam? – faggattam tovább.
- Nem tudom nálatok bemutatták-e - mélázott el. – Csillagpor a címe.
- Ismerős a cím, de nem láttam – motyogtam. – Szereted, amit csinálsz? – tettem fel az újabb kérdést.
- Nagyon is, és szerencsére az életemet sem nagyon változtatta meg ez az egész, mivel inkább színházakban játszok. Néha felismernek, de ez még jól is esik – nézett a lányok felé, akik integettek neki, ő pedig rájuk mosolygott.
- Értem.
- És te mivel foglalkozol? – dobta vissza a labdát.
- Huhh hát ezt nehéz megmondani – válaszoltam. – Jelenleg állást keresek. Amúgy egy évig egy cégnél dolgoztam, mint konferenciaszervező előtte egy évig pedig egy suliban voltam helyettesítő tanár.
- Hűha – mosolyodott el újra. – Sokrétű vagy.
- Ráfoghatjuk – bólintottam. – Van egy tanári diplomám, és megcsináltam egy rendezvény és konferenciaszervező képzést is.
- Elismerésem.
- Köszi – motyogtam. – Imádom mind a kettőt, de azért a szervezés egy kicsit közelebb áll hozzám.
- Meg tudom érteni – nézett ki az ablakon.
- Elárulod miért tanulmányoztad olyan elmélyülten a térképet? – vigyorgott rám újra.
- Egy órára egy állásinterjúra kell mennem, és nem tudom, hogy jutok el oda – adtam meg a választ zavartan.
- Hova kell menned? – érdeklődött.
- New Bond Streetre, Raymond vállalat – mondtam.
- Hát az valóban nem itt van – helyeselt.
- Igen, és egy kicsit elveszettnek érzem magam – vallottam be.
- Hát ezen segíthetek – ült ki újra egy hatalmas vigyor az arcára.
- Tessék? – kerekedett el a szemem.
- Ha elfogadod, leszek az idegenvezetőd – ajánlotta fel.
- Nem szeretnék gondot okozni - hajtottam le a fejem.
- Ráérek, a színházban, szünet van, csak egy hónap múlva kezdődik az új évad, így van időm.
- Hát akkor, örülnék neki, és köszönöm a segítséget – néztem rá, az örömtől átszellemült arcára.
- Szívesen.

Az idő rohamléptekkel haladt, miközben Bennel beszélgettem. Mesélt a családjáról, hogy van egy öccse, aki sokkal lazább és helyesebb, mint ő. Ezt nehéz volt elképzelni, bár a jóképűség a családban marad. Mesélt arról, mennyire szeretett egyetemre járni.

Utána persze engem is faggatott, így elmeséltem neki, milyen volt tanítani, mennyire szerettem én is a sulit. A családomat és a velük kapcsolatos kérdéseket, kikerültem, ezt Ben is észrevette, és nem is firtatta tovább.

- Azt hiszem, ha nem akarsz elkésni, mennünk kellene – nézett az órájára.
- Huhh ennyi az idő? – kapcsoltam én is. – Jól elbeszélgettük az időt.
- Kellemes társaságban gyorsan telik az idő – motyogta.
- Ezzel egyetértek – helyeseltem én is.

Ben fizetett a tiltakozásom ellenére is, majd útnak indultunk.

- Azt hiszem, jobb, ha taxival megyünk – közölte egy perces mérlegelés után.
- Te vagy a főnök – emeltem fel a kezemet.

Fogtunk egy taxit, majd bediktálta a címet, és egy kicsivel több mint fél óra múlva a kocsi megállt egy hatalmas feltűnő ház előtt.

- Jézusom! – csúszott ki a számon.
- Mi a baj? – kérdezte értetlenkedve.
- Semmi – hebegtem –, csak.
- Igen – válaszolta miközben kiszálltunk és fizetett. – Egy kicsit feltűnő és kihívó.
- Az – vizslattam a méregzöld színben pompázó ötemeletes házat. A tábla, amire a cég neve ki volt írva sem lehetett volna hivalkodóbb, olyan hatalmas volt, hogy ha leesne, tuti beszakadna a beton és persze arany betűkkel volt ráírva minden.
- Gyere – nyitotta ki előttem az ajtót, így abbahagytam a bámészkodást, és beléptünk az épületbe.

Bent még kihívóbb és feltűnőbb volt minden. A falak arany színben pompáztak, mindenfelé –véleményem szerint milliárdokat érő – festmények sorakoztak. A hatalmas pult mögött egy nagydarab fickó ült, aki bámészkodásomat látva, megköszörülte a torkát.

- Miben segíthetek? – kérdezte dörmögő hangon. Akár egy medve, mosolyogtam magamban.
- Állásinterjúra jöttem – léptem a pulthoz.
- Neve? – dörmögött tovább a mackó.
- Agnes Lajosi.
- Igen, várják – nézett rám a papírból. – Második emelet, jobbra a második ajtó.
- Köszönöm.

Lassan haladtunk az emelet felé, mert minden olyan feltűnő volt, hogy meg kellett bámulnom.
- Egy kicsit sok – eszméltem fel Ben hangjára.

- Kicsit? – néztem rá hitetlenkedve. – Nekem kicsit nagyon.
Ezen jót mosolygott. Közben megérkeztünk az emeletre, így egy nagy levegővétel után bekopogtam.

- Szabad! – hallottam a rekedtes női hangot.
- Megvárlak – mosolygott rám, mikor hátrapillantottam.
- Köszi.
- Jó napot! - léptem a szobába. – Agnes Lajosi vagyok, állásinterjúra jöttem.

A szobában ketten voltak, egy nagydarab, mogorva, vörös hajú nő, gyanítom vele beszéltem a telefonban, és egy magas szőke, szemüveges fickó, aki egy fokkal barátságosabbnak tűnt.

- Foglaljon helyet – mutatott a fickó egy székre.
- Köszönöm.
- A helyzet a következő – kezdett bele a nő. – Az állást már betöltötték, és ugye maga sem gondolta komolyan, hogy valami jöttment alkalmazottat veszünk fel? – háborodott fel és mérgében, még egy poharat is felborított, ami apró darabokra tört. Hirtelen köpni nyelni nem tudtam .

- Mégis mit képzel magáról? – tajtékzott tovább.

Na, itt betelt a pohár és kifakadtam, de próbáltam visszafogni magam.

- Nézze – vettem erőt a hangomon, hogy ne üvöltsek – ezt megmondhatta volna a telefonban is, és akkor nem kellett volna feleslegesen idejönnöm, másrészről meg nem vagyok jöttment, és kikérem magamnak ezt a hangnemet – azzal felálltam a székből és köszönés nélkül kiléptem a szobából.
- Hogy ment? – kérdezte Ben, de aztán az arcomról leolvasta a választ.
- Ne is kérdezd – morogtam.

Kisiettünk az épületből, és az utcán kezdtem egy kicsit megnyugodni. Vettem egy mély levegőt.

- Ilyen szörnyű volt? – mért végig ijedten.
- Csak a szokásos, a megalázás – suttogtam.
- Ezt hogy érted? – kerekedett el a szeme.
- Ne beszéljünk róla, kérlek – tereltem el a témát.
- És akkor most nincs munkád? – kérdezte.
- Nincs, és nem tudom, mikor találok – szontyolodtam el.
- Várj – csillant fel a szeme.
- Mi van? – néztem rá értetlenül.
- Egy pillanat – azzal elővette a telefonját, és tárcsázott.

2. Fejezet

Sziasztok!

Itt a 2. fejezet!:) Jó olvasást!

És mivel a fejléc már leleplezte a másik főszereplőt, róla is kikerül egy kép:))

Puszi!


Furcsa érzések árasztottak el, amiket nem tudtam mire vélni. Egy vadidegen figyelt, árgus szemekkel, mégsem bírtam ki, hogy ne őt bámuljam. A pillantása teljesen megbabonázott és vonzott, egyszerűen csak néztem és azt éreztem órákig tudnék bámulni azokba a szemekbe.

Azokba a sötét szemekbe, melyek bizalmat tükröztek. Az ember legszívesebben csak elmerülne bennük, és miközben azt érzi, soha többé nem akar a felszínre jönni. Nem tudom meddig nézhettem ezt a furcsa idegent, csak az tűnt fel, mikor végre elbírtam szakadni a szemétől, hogy egy hihetetlen édes mosoly ült az arcán, ami legalább annyira megbabonázott, mint a szeme.

Nem tudtam mire vélni ezt az egészet, nem értettem, hogy tud rám valaki – akit ráadásul nem is ismerek, lehet akár a baltás gyilkos is –, ilyen hatással lenni. Megittam a maradék kávémat és felpattantam, így elszakadva az idegen tekintetétől. Fizettem, majd a kijárat felé vettem az irányt.

Lehajtott fejjel közeledtem az ajtóhoz, de óvatosan az ismeretlenre pillantottam, aki még mindig engem figyelt és mosolygott. Azt éreztem, hogy meg akarom ismerni, fogalmam sincs milyen indíttatásból, de szerettem volna közelebb kerülni hozzá, mégsem volt bátorságom az asztalához lépni, hiszen hogy nézne már az ki?

Így szépen kiléptem a kávézóból, s szívem mélyén reméltem, hogy a szép szemű idegen utánam jön, de erre nem került sor. Nem értettem magamat, hogyan lehetséges, hogy ennyire a hatása alá kerüljek valakinek, akit most láttam életemben először? Bandukoltam az úton, arról is elfelejtkeztem, mit akartam megnézni, csak zakatolt az agyam.

Mikor a friss levegő hatására egy kicsit észhez tértem, úgy döntöttem inkább visszamegyek a hotelbe, már későre járt. Másnap pedig fontos teendők vártak rám, állást kellett találnom. Visszaérve a hotelbe még az sem érdekelt, hogy kedvenc hordárom kocsányon logó szemekkel figyelte minden lépésemet, teljesen egy másik világba csöppentem, de éreztem, hogy ez így nem mehet tovább.

A szobámba érve egyből a fürdő felé vettem az irányt és reméltem, hogy ez majd észhez térít. Így is lett, kitisztult a fejem és rájöttem, hogy ez nem én vagyok. Soha, tényleg soha nem történt ilyen velem, Zoli sem volt rám soha ilyen hatással. Kár volt rá gondolnom, a múlt képei bekúsztak a fejembe, ahogy rajtakaptam őket a legjobb barátnőmmel, és még csak nem is tagadták az egészet.

Kiderült, hogy régóta találkozgattak a hátam mögött, és én semmit nem vettem észre, Zoli tökéletesen játszotta a szerepét. A hűséges, szerető barát szerepét. Az emlék hatására hatalmas gombóc keletkezett a torkomban, fuldokoltam, az emlékektől és a fájdalomtól, ami nem hogy nem múlt el, de halványodni sem nagyon halványodott az elmúlt hónapban.

Ezért nem is érettem magam, túl fájdalmas volt minden és mégis egy újabb férfit szeretnék a közelemben tudni, akit most láttam először. Megráztam a fejem, remélve, hogy így mindent kirázok belőle és bedőltem az ágyba. Nehezen sikerült elaludnom, és álmomban újra azzal a fekete szempárral néztem farkasszemet.
Nem értettem, mi ez az egész, de azt éreztem, már kötődöm hozzá, hogy közte és köztem valamilyen kapcsolat van, amit ép ésszel fel nem foghatok. Reggel elég kimerülten ébredtem, de nem nagyon foglalkoztam a fáradtsággal. Egy frissítő zuhany után úgy döntöttem, hogy telefonálok egyet. Előkerestem a táskámból a papírt, amire felírtam a számot, és már be is pötyögtem. Három csengés után fel is vették.

- Raymond vállalat, miben segíthetek? – hallottam egy kellemes férfihangot.
- Jó napot, Agnes Lajosi vagyok, és a konferenciaszervező állás miatt érdeklődök – válaszoltam.
- Azonnal kapcsolom az illetékest – közölte kedvesen.
- Köszönöm.
- Annabelle Clode – szólt bele egy perces csörgés után egy rekedtes női hang.
- Jó napot Agnes Lajosi vagyok, és a meghirdetett konferenciaszervező állás miatt érdeklődnék – mondtam el újra a már elhangzott szöveget.
- Milyen nemzetiségű? – kérdezte mogorván. – A neve alapján nem angol.
- Magyarországról érkeztem – válaszoltam megszeppenve.
- Adott be önéletrajzot? – érkezett a következő kérdés, mint valami kihallgatáson.
- Sajnos nem – válaszoltam, és megpróbáltam határozott lenni.
- Mennyi tapasztalattal rendelkezik? – tette fel a következő kérdést.
- Egy évig dolgoztam egy magyar cégnél, mint konferenciaszervező – adtam meg a választ.

Pár perces csend következett, miközben halk susmogást hallottam a háttérből.

- Be tudna jönni egy órára egy interjúra? – kérdezte.
- Természetesen – válaszoltam gyorsan. – Annyit elárulna, hol találom a céget, mert csak a számot írtam fel.
- New Bond Street 45 – hadarta.
- Köszönöm, viszont hallásra!

Válaszra sem méltatva lerakta a kagylót.

- Igazán kedves vagy – morogtam a készüléknek.

Fogalmam sem volt, hogy jutok el a New Bond Streetre, így jobbnak láttam, ha segítséget kérek. Felöltöztem, és a porta felé vettem az irányt.

- Miben segíthetek? – kérdezte kedvesen a portás.
- Hogyan jutok el a New Bond Streetre? – érdeklődtem.
- Hát az elég messze van innen, kisasszony és nem biztos, hogy egyedül megtalálja – magyarázta komor arccal, mikor kedvenc hordárom visszaért. – Azt hiszem, jobb lesz, ha Adrian elviszi oda magát – biccentett a hordár felé.
- Erre semmi szükség – szabadkoztam. Nem akartam kettesben maradni azzal az emberrel. – Biztos nagyon sok dolga van, megoldom egymagam, azért köszönöm – tettem hozzá az ajtó felé sietve.

Kiérve, hogy Adrian nem jött utánam, megnyugodtam. Szerencsére a térképet magammal hoztam, valahogy majd csak megtalálom az utcát. Mivel időm volt még bőven, úgy döntöttem, beülök abba a hangulatos kávézóba, ahol tegnap megpillantottam azokat a sötét szemeket.
A szívem mélyén reméltem, hogy most is ott lesz az idegen. Nem tudom miért, de látni akartam újra, el akartam merülni a fekete szemében, ami nem volt ijesztő inkább biztonságot, bizalmat sugárzott. A kávézót könnyen megtaláltam, és ugyanahhoz az asztalhoz ültem, ahova tegnap is.

- Üdvözlöm kisasszony – közeledett mosolyogva a pincér. – Ennyire megtetszett a hely?
- Tessék? – pislogtam rá, mert egy kicsit elbambultam, az embereket figyeltem, hátha megpillantom az idegent, de nem volt sehol.
- Tegnap is járt minálunk, vagy rosszul emlékszem? – mosolygott töretlenül.
- Nem – mosolyogtam vissza rá. – Tényleg jártam erre, és nagyon hangulatos hely, ide szívesen visszajár az ember

Ez részben igaz is volt, mert egy kedves varázslatos hely, de részben füllentettem, engem az ismeretlen idegen húzott ide vissza, ő volt a varázslat, mely ide hívott.

- Mit hozhatok? – zökkentett ki gondolatomból.
- Egy Marilyn kedvencét és egy sajtos meleg szendvicset – válaszoltam.
- Máris hozom – hajolt meg, és már ott sem volt.
- Köszönöm – szóltam utána, mire biccentett.

Mivel hiába fürkésztem az asztalokat, sehol nem volt a hívogató szempár és a magával ragadó mosoly, belemerültem a térképbe, hogy rájöjjek, hogy jutok el az interjúra. Még jóformán egy perce se tanulmányozhattam, mikor perzselő forróság járta át a testemet, mintha valaki figyelne.

Felemeltem a fejem, és az ajtóban megpillantottam, amint megint engem néz és az a szemet kápráztató mosoly újra kiült az arcára, megmutatva hibátlan fogsorát. A gyomrom remegett, ahogy egymás szemébe merülve újra elsüllyedtem a mélyben. Az idegen ezúttal nem sokat tétovázott, egyenest az asztalom felé vette az irányt.